Egy sablonos péntek délután szűkebb (Bp., Solt, Debrecen) és tágabb (Nagyvárad) hazánkból érkezett cimborákkal gyülekeztünk az Ádám sörözőben, feszülten várva az indulás pillanatát, aminek izgalmát tüskés sörökkel próbáltuk tompítani, így egyszerre el is ódázva azt. Miután konstatáltuk, hogy fejenként 9 liter sör és 5 deci tömény jut a határig, már elég bátorságot éreztünk az induláshoz. Az odautat nem részletezném, mivel a többség egyetértett abban, hogy kitűnő mulatság volt, de a részletek valahogy a mai napig homályba vesznek.

A cseh-német határt követően már tömegesen kezdtek feltűnni Don Quijote ősi ellenségei, de ennek még nem tulajdonítottunk komoly jelentőséget. Akkor még nem sejtettük, hogy békaszkinderekkel fogunk találkozni.... Magdeburg belvárosában már egyre gyakrabban illettük a tahográfot a nevében foglalt jelzővel, ugyanis pihenésre kényszerített minket. Elhagyva a meleget adó Iveco típusú szeszraktárunkat energiától és egyebektől feltöltődve hangos csatakiáltással feltéptem a busz ajtaját, majd bal lábamat meglendítve szándékoztam látványos be- és kilépőmet bemutatni. Csakhogy a bakonyi szélben edzett füleim a magdeburgi orkánnak köszönhetően hirtelen a tarkómra simultak, s ha nincs mögöttem az a 120 üres sörösdoboz, bizony komoly sérüléseket szerezhettem volna. "Mit nekem hóvihar"- makogta képzavarogva egy alföldi fanatikusunk, s laposkúszásban tovább haladt az üléssorok között az ajtó irányába. A rövid - zárt ajtók mögött zajló - haditanács eldöntötte, hogy mindenféle nehezéket kell magunkkal vinni, hogy eljussunk a csarnokig. A probléma csak abból adódott, hogy a magunkkal cipelt súlyokat nem volt szabad túl korán meginni, ami ugye egyes körökben az olcsó disznóhús dilemmájával vetekszik. Bízva különböző sörrezervátumok útba esésében, azért mégis nekivágtunk a BL döntőnek.

A meccsről most nem beszélnék, hiszen ezt megírták már elegen, bár azt mindenki kihagyta, hogy a német rendőrnők sem szebbek a magyaroknál. A központi raktárhoz visszafelé a még ki sem alakuló letargiánkat a helyiek sörspecialitásával kellett kezelni, sőt a szél elleni küzdelmünkben egy villanyos bevonásával próbáltuk az oddszainkat javítani. Itt láttam meg ez első szkindert...

Korábban óva intettek sokan, hogy ne próbáljunk a kalandozó magyarok stílusával megjelenni a keletnémet városokban, mert az ilyen egyedek elég magas népsűrűséggel leledzenek ezeken a területeken. Gyorsan felmértem, hogy esetleg nem egy pszeudo-punkról van szó, de miután az öklein a HASS (Gyűlölet) és a HESS (Rudolf) tetoválások díszelegtek, tudtam, hogy nem tévedtem. Létszámbeli fölényünket felmérve (19-en voltunk magyarok, négyen a germánok , plusz a szkinder) lehuppantam a vele szembelévő ülésre, miután überhochdeutschban megszólítván a tisztelt urat az ülőhely szabad mivoltáról érdeklődő kérdésemre bátorító böfögést kaptam válaszul. Az „egyszer élünk” gondolattól vezérelve hangos kijelentést tettem a német sörök gyenge alkoholtartalmára vonatkozólag - (szemek fennakadnak, jobb kéz már ökölbe szorulva pihen, a két váll egy húsz centivel előrébb ugrik) -, majd rákérdeztem arra, hogy van-e a közelben olyan vendéglátóipari egység ahol a helyi készítésű, de kissé erősebb specialitásból fogyaszthatnánk. Emberünk hozzá képest okosan felmérte, hogy én nem fajelméleti, hanem gasztronómiai elvek alapján tettem legelső kijelentésemet, kissé enyhülő grimasszal az arcán az ablakon újra kitekintve, engem válaszra sem méltatva érezhette magát az Übermensch pozíciójában.

A brigád spontán szétszéledése a Régi Piactér felé tartó ünneplő tömegben történt meg. Mire megláttam a magdeburgi játékosokat a nyitott sportkocsikban, már teljesen egyedül ácsorogtam tizenötezer tomboló német társaságában. Vigasztalhatatlan szomorúságot erőltetve arcomra vásároltam meg első és utolsó sörömet. Céltalanul téblábolva, alkalmanként szemet törölgetve kortyolgattam a nemes (bár gyenge) malátalét, és egyre inkább éreztem, hogy sikeres taktikát választottam. Tíz percen belül megkaptam az első vállveregetést, negyed óra múlva már a sajnálattal átitatott vigasztaló mosolyokat, s húsz perc elteltével már ismét volt két söröm. Ahogy gyűlt a nép körülöttem, hallgatva a csapatot és a szurkolókat dicsérő kijelentésekre adott replikáimat, úgy kellett egyre gyorsabban fogyasztanom. Cirka 18 emberkének adtam meg a mobilszámomat, akik megígérték, hogy amikor legközelebb kis hazánkba érkeznek (Hungaroring, Balaton, Szexturizmus stb.) örömmel folytatnák a vigasztalást, feltételezve az én szomorúságomat. Nem tudtam nekik ellenállni, de arra vigyáztam, hogy mindig több nő tudja a számomat mint férfi. Este fél nyolc körül lassan teljesítő képességem határán mozogva próbáltam a buszunk felé közelíteni, így nem csoda, hogy amíg Lipcséig utaztunk a szállásra, addig én megküzdöttem a 12 dühös emberrel.

Vasárnap Prágában feltöltöttük a készleteket, de ez már egy külön történet, annyit azért elmondhatok, hogy knédli helyett már egyre több a steak, és a kocsmák helyén sorra nyílnak a pubok és a kóser éttermek. Hétfő hajnalban Sopronnál már mindenki a gályázásra gondolt (pedig nem is vittünk P. Mobilt), a turnét mégis a legjózanabb fideszes foglalta össze a legjobban: "Sokat ittunk, de nem ittunk eleget. Mindenki igyon még egy sört!" Azóta is nyolc napon túl gyógyulok.

Mico