Már eltelt egy-két hónap azóta, hogy az Ex Symposion Pletyka száma megjelent. Ismét egy tematikus szám - az tuti -, de miről is szól, miért is készült? Erről ír Bozsik Péter a sámli rádiót hallgatva.

- A Bozsik Pletyka-számot szerkeszt, mindenki neki dolgozik, hallottam vissza (fogalomzavar, a hír e-mailen jött) egyik szerzőmtől, amit (állítólag) Peer Krisztián írt a Mancsban, nem néztem utána. Kering a pletyka, híre ment a számnak, konstatáltam.

- A pletykát mindig is úgy képzeltem el, mint a sükettelefon elnevezésű gyerekjátékot, amikor is öt-hat gyerek egymás fülébe sugdos, és csak ritka esetben történik meg az, hogy az első által kitalált szót az utolsó pontosan tudja visszaadni, kimondani.

- A fogalmat nagyon tágan értelmezem, gyakorlatilag minden információtorzulást idesorolok, az egyszerű anekdotától a legendán keresztül a mítoszokig. Szakmai szempontból bizonyosan jobban elhatárolható a pletyka, mint afféle folyton változó népköltési forma.

- Rushdie írja a Szégyen című regényében: „Bilkísz története változott persze, miközben szájról szájra járt, de végül letisztult, s attól fogva soha senki - sem mesélő, sem hallgatósága - nem tűrte a legkisebb eltérést sem a kanonizált, megszentelt szövegtôl”. Ám a pletyka sohasem kanonizálódik, illetve ha mégis, akkor válik legendává.

- Az emberek többsége, ha jelen nem lévőről mesél el egy történetet, nincs tudatában, hogy ő tkp. pletykál, ő "csak történetet mesél², mondja, de nem veszi észre magán a hanglejtést, a mimikát, a gesztusait, amelyek elárulják, milyen véleménnyel van a „kipletykált” személyről. Amikor pedig szembesítjük vele, hogy ő most, akár tetszik, akár nem, mégiscsak pletykál, megsértődik, de legalábbis visszakozik, nem hajlandó tovább mesélni a szaftosabb részeket, és megfogadja, hogy "neked többet nem mesélek semmit”, amit aztán, hála istennek, nem tart be.

- Az igazi pletykások (most a hallgató közönségre gondolok elsősorban) mindig kíváncsiak a pletyka forrására, a "kitől hallottad?²-ra. Egy horgosi, boszorkány hírében álló barátném mondta egyszer, ha nem akarsz bajt magadnak, soha ne áruld el a pletyka forrását. Legjobb valami misztikus félhomályban hagyni őt, "egy újságíró, akit nem ismersz, politikus, de te nem ismered², valami ilyesmit kell mondani. Azt semmi esetre se mondd a hallgatódnak (különösen, ha negatív tartalmú pletykáról van szó), hogy közeli ismerőse, mert addig fog nyúzni, míg el nem mondod neki, honnét hallottad, és az első dolga az lesz, hogy fölhívja telefonon, és kész a baj.

- A szerzőknek írt fölkérésben szerepelt, hogy a szerzők egy-egy saját magukról visszahallott pletykát is írjanak meg. Ez a tervem azonban dugába dőlt. Vagy nem sikerültek ezek a rövid szövegek, vagy meg sem írták azokat. Így csak abban az esetben hagytam meg őket, ha szorosan kapcsolódtak a főszöveghez. Éreztem itt valamiféle prüdériát a témával kapcsolatban, de hát minden koncepció bukásra van ítélve, ezért nem kell mereven ragaszkodni hozzá. A szám végül is összeállt, Ladányi barátom szerint, aki jó pénzért többször is elolvasta, az ô szövegét leszámítva egészen jó lett. Hogy másoknak mi a véleménye, azt meg majd csak visszahallom valami úton-módon

- Szülőfalumban (Csantavéren) a pletykák alanyai nevezik Sámli Rádiónak az utcai padokon, sámlikon ülô öregasszonyokat, akik estefelé így, „bandázva” megbeszélik a világ folyását, és nemcsak a világ folyását, hanem azt is, ki, kivel és hogyan, mikor, mettől és meddig. A leginformáltabb csoportosulások ezek, mondjon ki mit akar! Agora ez, ahol mindenféle információ, történet és áltörténet kering, szociológus legyen a talpán, aki el tudja választani a hamisat az igaztól, a részigazságot az egésztől (már ha van ilyen) vagy megfordítva.

- Mondhatni: A pletyka nem más, mint számtalan vénasszony végtelen és zavaros álma egy ketrecbe zárt, maszturbáló majomról (lásd a szám hátsó belső borítóját).

Bozsik Péter